Nagyon régen találtam ezt az idézetet. Khalil Gibran, A próféta című művéből származik. Pár évente valahogy mindig a kezem ügyébe kerül és mindig új szemmel nézem. Tiniként egyszer elküldtem anyukámnak, mert olyan igaznak tűnt és ledöbbentem mikor szomorúságot láttam az arcán, ahogy olvasta. Most már nekem is gyerekeim vannak. Érdekes érzés, ahogy egyik szerepből a másikba nő bele az ember, közben pedig ugyanaz is marad. Most mikor elolvastam újra egy pár évvel később mintha időutazáson estem volna át. 

Egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: 

Beszélj nekünk a Gyermekekről.

És ő így szólt:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Ők az Élet fiai és leányai.

Általatok érkeznek, de nem belőletek. 

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.

Mert nekik saját gondolataik vannak.

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.

Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.

Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása; 

Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.